DeAnn és én Kambodzsáról 1971 tavaszán hallottunk először.  Egy barátunktól kérdeztük beszélgetés közben: 

- Van még a világon olyan hely, amely nincs misszionáriusokkal elárasztva?

- Az első, amely szóba jöhet: Kambodzsa. 8 milliónyi lakósa van, és csak egy kis missziói csapat tartózkodik ott, Szentlélekkel megáldott egy sincs közöttük.  

Azonnal vonzódni kezdtünk ehhez az országhoz…

Kambodzsában nagy szegénység uralkodott, mivel diktatúra és háború dúlta az országot. Viszont éppen ezért az emberek fogékonyak voltak az evangélium üzenetére. Todd evangélizációt szervezett, ahol nagyon sokan hallhattak először Jézusról és a megváltásról. Megalakult az első gyülekezet Pnom-Penhben, a fővárosban. Mivel buddhista ország, sok megszállott ember él benne. Jézus nevében csodálatos szabadulásoknak voltak tanúi. Isten jelekkel és csodákkal kísérte a bizonyságtételt, mint a pünkösdi időkben. Így ismerték meg Isten hatalmát, szeretetét, a Szentlélek erejét és örömét, akik elfordultak a bálványoktól, és az élő Istenhez tértek. És Ő ott volt közöttük.

***

Éppen asztalomnál ültem, amikor a detonációk egész sorozata rázta meg a házat.

- Testvér, testvér, gyere gyorsan! – kiáltott izgatottan Kong. – Nézd, ott! – délre mutatott

Sötét füstfelhők takarták el az előbb még kék eget. Lángok csaptak a magasba. Erős szél fújt északi irányból, és a pusztító tűzáradatot mind messzebbre fújta a könnyen lángra gyúló faházak közé. Hatalmas pánik fogta el az embereket. Mindenki igyekezett, hogy kijuthasson kevés holmijával az egyre előbbre haladó lángtengerből. A robbanás miatt az utcák tele voltak sebesültekkel, halottakkal. Vértócsa mindenütt. Könnyes arcok és eszelős sikoltások. Próbáltunk segíteni, akinek csak tudtunk. Borzalmas volt.

Másnap egy testvér kért mosolyogva, hogy kísérjük el házához. Közvetlenül abban a negyedben lakik, amely tegnap leégett. Boldogan újságolta, hogy óvta meg őt és családját Isten a tűzvész között.

Nekiindultunk. Ameddig szem ellátott, pusztaság, mindenütt füstölgő törmelékhalmazok. Emberek turkáltak a romok között. Cipőinket elborította a fekete korom.

- Ez az én házam! – mondta Panaan. Csodálkoztam. Az összes hasonló ház, mely azelőtt Panaan házát vette körül, porhalmazzá süllyedt. Az ő háza azonban érintetlenül állt a romok között, mintha egy kéz védte volna.

- Az Isten hatalmas keze őrizte a mi házunkat! – magyarázta. – Amikor gránátok és rakéták csapódtak le körülöttünk, a ház alsó részébe siettünk. Egy-egy robbanás között kiáltásokat és sistergést hallottunk, amely úgy hatott, mintha tűz égne. Végre a lövéseknek vége lett, de nem mertünk kimenni a szabadba, mert féltünk, hogy újból lőhetnek. Sokáig vártunk, míg végre kinéztünk, hogy tulajdonképpen mi történt. Akkor láttuk, hogy milyen veszélyes helyzetben vagyunk: egy tűztenger közepén találtuk magunkat. Próbáltunk utat keresni kifelé, de már késő volt. A házak kezdtek összeomlani. – Könnyek jöttek Panaan szemébe. – A forróság és a füst elviselhetetlen volt, és arra kényszerített, hogy visszamenjünk a házunkba. Reményünk sem volt arra, hogy túléljük a katasztrófát. A gyerekek kiabáltak a félelemtől. Feleségem megfogta a kezem, és kért, hogy imádkozzam. Ekkor eszembe jutott a három férfiről szóló történet, akik a tüzes kemencében voltak. Az Úr megvédte őket! – gondoltam, és így imádkoztam: Ó, édes Atyám, tartsd meg a mi életünket, Jézusért! Ments meg minket, Uram! Nem tudom, mennyi ideig kuporogtunk itt. Bátorítottam a gyerekeket, és lelki énekeket énekeltünk. Ekkor hirtelen hangokat és lépéseket hallottunk. Kimásztam, és nem hittem a szememnek. Mindenütt füst és korom. Csak a mi házunk az egyedüli az egész távoli körzetben, amely még áll. Örömöt, de szomorúságot is éreztem. Jézusba vetett hitünk miatt sokat gúnyoltak. Most azonban néhány ember felénk jött, és a házunkra mutatott:

- Hogy-hogy áll még a házatok?  – kérdezték.

Elmondtam nekik, hogyan imádkoztam Istenhez, és Isten kegyelme megvédte életünket és házunkat. A sok gúnyolódónak el kellett ismernie, hogy Jézus úr mindenek felett!

Panaan otthon maradt, mi pedig a romhalmazon keresztül hazafelé tartottunk. Amikor visszafordultunk, és Panaant és feleségét integetni láttuk, egy pillanatig csendben maradtam, és elgondolkodtam az Isteni kegyelemnek ezen az emlékművén. Amikor Panaan házát, mint Noé bárkáját, a pusztulás közepében láttam, olyan béke és biztonság töltötte be szívemet, hogy a mi jövőnket is Isten kezében láttam. Ettől a naptól kezdve soha nem féltem.