Egy misszionáriusról szól, aki hajótörést szenvedett és már azt gondolták róla, hogy meghalt. A valóság pedig az volt, hogy a víz valahogy mégis partra vetette.  Tényleg, már majdnem meghalt, de a bennszülöttek megtalálták, ápolták és végül felgyógyult.

Ezután ez az ember húsz éven keresztül a bennszülöttekkel élt. Mind ez idő alatt, ez a misszionárius nem beszélt a hitéről, nem prédikált, nem dicsőítette Istent, nem idézet sosem a Bibliából.

 Amikor viszont a bennszülöttek voltak betegeik, akkor meglátogatta és ápolta őket.

Amikor éhesek voltak, adott nekik enni, segítette őket.

Amikor magányosak voltak, meglátogatta őket, ott volt mellettük.

    Aztán tanította őket, ő volt a világosság azok számára, akik hajlandóak voltak tanulni.

    Mindig azok mellé állt, akik hibáztak, elrontottak valamit és együtt érzett velük minden helyzetben.

Így telt el 20 év és húsz év múlva misszionáriusok érkeztek ebbe a faluba és elkezdtek beszélni egy emberről, akit Jézusnak hívnak.

Miután hallották a bennszülöttek a misszionáriusok elbeszélését Jézusról, azt mondták, hogy ez a Jézus már 20 éve itt él közöttünk. Aztán elvitték a misszionáriusokat, ehhez a halottnak hitt misszionáriushoz, aki már 20 éve ott élt közöttük.

Ez egy nagyon elgondolkodtató történet,.

Ahogy minket ismernek az emberek a világban, akkor Jézust ismerik fel?

Mert a cél az, hogy egyre jobban Krisztusivá váljunk, jellemünk legyen és Krisztust sugározzuk az embereknek. Persze igaz az, hogy bűnösök vagyunk és tökéletes képet halálunk pillanatáig nem fogunk adni Krisztusról. De ahogyan Ő egyre jobban formál bennünket, nagyobb lesz bennünk, mi pedig egyre inkább kisebbek, és egyre inkább sugározni fog Ő belőlünk mások felé. Ez nem a mi erőlködésünk, hogy kierőlködjünk magunkból a Krisztust, hogy lássák mások. Ez a legrosszabb, amit tehetnénk.

Nem erről szól, hanem Vele töltünk időt és hirtelen átváltozunk és elkezdünk sugározni. Ez történik velünk. Ezt nem mi tesszük. Annyit teszünk, mint most, keressük Őt, a jelenlétében vagyunk és Ő átformál bennünket és megváltozunk és mások meglátják rajtunk ezt a változás és ez megérinti őket.

Olyan ez mikor Mózes lejött a Sinai hegyről, miután Istennel beszélt. Ezt nem ő csinálta, nem ő kente be valamivel az arcát, nem ő produkálta, hanem találkozott az élő Istennel és ez nyomot hagyott rajta. Minél több időt töltünk az Isten jelenlétében, annál inkább fogunk sugározni, annál inkább meglátják rajtunk Krisztust, azt, Aki bennünk él.

Hogyha valaki lát minket a világban, vajon felismeri bennünk Krisztust? 

    Töltünk elegendő időt Isten jelenlétében, hogy az emberek azonnal észrevegyék, hogy ez az ember valahogy más, mint a többi?

    Meglátogatjuk a betegeket?

    Töltünk időt elesett társainkkal?

    Tudjuk őket Krisztusi módon vigasztalni?

    El kell mondanunk, hogy keresztyének vagyunk, hogy mások is megtudják, vagy elég, ha időt töltenek velünk és észreveszik?

Ezen érdemes elgondolkodni, mert a cél az, hogy minél jobban tükrözzük a Megváltónk jelemét, és mi magunk is átformálódjunk az Ő hasonlatosságára.

Isten áldjon meg mindenkit!