Egy idős amerikai misszionárius házaspár sok éves afrikai szolgálat után hajón utazott hazafelé New Yorkba.

A hosszú évek alatt eléggé megfáradtak, életkoruk miatt mindketten sokat betegeskedtek, és nyugdíjuk nem lévén a szívük telve volt aggodalommal.

A hazaút során felfedezték, hogy ugyanazon a hajón utaznak, mint Roosevelt elnök, aki éppen egy szavannai vadászkörútról tartott hazafelé.

A hajó az út végén kikötött, és a házaspár kiszállás közben figyelte az elnök körüli sürgés-forgást, a kíséretet, a fogadóbizottságot a polgármesterrel és más jeles tisztségviselőkkel, a fúvószenekart, a várakozó autókonvojt, a felvont zászlókat, a bársonyszőnyeget és a sok-sok tolongó embert, akik mind látni akarták az érkező elnököt.

Az újságok címlapján is az elnök szerepelt. Rájuk azonban senki sem figyelt. Ahogy ott nézelődtek, a misszionárius egyszer csak odaszólt a feleségének:

- Itt valami nincs rendjén. Hogy lehet az, hogy annyi évet töltöttünk el a világ másik végén Isten ügyéért munkálkodva, missziós szolgálatban, és nincs egyetlen ember sem, aki itthon várna bennünket? Itt meg itt van ez az ember, aki a vakációjáról, egy vadászkörútról jön haza, és ebből ilyen nagy dolgot csinálnak, minket meg még csak észre se vesz senki.

- Drágám, nem kellene így gondolkoznod, még ha elsőre mindez nem is tűnik túl méltányosnak - mondta a feleség.

A házaspár a kikötőből az East Side városrészbe ment, kibérelt egy olcsó kis lakást, és a kipakolás, berendezkedés közben csöndben, magukban elkezdtek gondolkodni, hogy hogyan, miből fognak tudni majd megélni új lakhelyükön. Este aztán a férj ismét megszólalt.

- Ez egyszerűen nem járja, Isten nem fair módon bánik velünk - fakadt ki keserűen.

- Kedvesem, miért nem vonulsz el egy kicsit, és mondod el mindezt Istennek? - felelte a feleség.

A férj így tett, majd kb. fél óra múlva visszajött a feleségéhez, aki látta, hogy a férje arcán teljesen más kifejezés ül, mint azelőtt.

- Mi történt, Drágám? - kérdezte az asszony.

- Elmondtam Istennek, hogy milyen szomorú voltam, hogy az elnököt ilyen nagy ünneplés fogadta, minket meg még csak nem is várt senki, amikor hazaérkeztünk - válaszolt a férj. Aztán, amikor kiöntöttem a szívemet, és átgondoltam mindezt, végül rájöttem: mi még nem érkeztünk haza!

"... mindenkor bizakodunk, és tudjuk, hogy amíg a testben lakunk, távol lakunk az Úrtól; mert hitben járunk, nem látásban. De bizakodunk, és inkább szeretnénk kiköltözni a testből, és hazaköltözni az Úrhoz. Ezért arra törekszünk, hogy akár itt lakunk még, akár elköltözünk, kedvesek legyünk neki." (2Kor 5,6-9)