Az evangélium üdvözítő hatalma nem korlátozható egyes népekre és kultúrákra. A Szentírás szavai is ezt igazolják: „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson” (1Tim 2,4). Az őskeresztyénségnek egyik legnagyobb ereje éppen ennek a bizonyossága volt. Ez a bizonyosság, amely az Úr Jézus Krisztus parancsán és ígéretén (Mt 28,19-20) alapul, törhetetlen missziói lelkület forrása lett a missziónak. Ennek Pál apostol óta igen egyszerű programja volt: elvinni az evangéliumot minden népnek, mielőtt az Úr visszajön. 

A középkorban a népvándorlások, a barbár hódítások következtében a tisztán szellemi eszközökkel dolgozó missziót a fegyveres védekezés és a fegyverrel támogatott tömegtérítés váltotta föl. Igazi apostoli pogánymisszióval csak elvétve találkozunk. Később a római katolikus egyház felismerte a külmisszióban rejlő lehetőségeket, és jezsuitákat küldtek ki a Távol-Keletre, Dél-Amerikába és Kanadába. Viszonylag szép eredményeket értek el, bár inkább a pogány tömegek külsőleges egyházi nevelésében, mintsem az egyének öntudatos keresztyénné tételében.

A reformáció egyházait csak lassan tudta áthatni a misszió gondolata. Az alapvetés és az ellenreformáció elleni védekezés nehéz küzdelmei nem sok teret engedtek a külmissziói érdeklődésnek. Ennek ellenére már a 16-17. században akadtak hőslelkű misszionáriusok, akik Észak-Amerikában és Indiában értékes és nem eredménytelen missziói működést fejtettek ki. Az első protestáns misszionáriusok Kálvin genfi köréből kerültek ki, a külmisszió ügyét igazi virágzásra azonban csak a 18. századi pietizmus juttatta. Csakhamar szervezett munka indult meg, amely kiterjedt szinte valamennyi földrészre. 

Magyarországon Gellért püspök, Julianus barát ugyan ráéreztek a pogány népek térítésének szükségességére, ám a külmisszió gondolata csak a reformációt követően, a 18. század második felében kezdett meghonosodni. Ennek egyik oka az volt, hogy Magyarországnak sohasem volt közvetlen gyarmati érdekeltsége, de leginkább az játszott benne szerepet, hogy a nagy ébredések és a nyomukban járt missziói érdeklődés csak igen későre tudták megérinteni a hosszas küzdelmekben kifáradt reformációi egyházakat. 

Az első magyar protestáns misszionárius az evangélikus Pilder György volt. Szászsebesen született 1716-ban, majd diákként Jénába került. 1738-ban kapcsolatba került Nicolaus Zinzendorf követőivel, a herrnhutiakkal. Mély benyomást tettek rá, s mivel nagyon érdekelte a missziói munkájuk, hamarosan csatlakozott hozzájuk. 1741-ben bejárta Észtországot és Litvániát, később pedig több nyugat-európai országba látogatott el. 1756-ban egy Hocker nevű orvossal Egyiptomba utazott, hogy innen tovább menjenek Abesszíniába. (A holland missziológus, dr. Anne-Marie Kool „Az Úr csodásan működik” c. kötetében ezt az eseményt jelölte meg, mint a magyarországi protestáns külmissziói mozgalom kezdetét.) Észak-Afrikában igen értékes munkát végeztek. Több evangéliumi éneket lefordítottak arab nyelvre, és hirdették az evangéliumot az itteni népeknek. A koptok elutasították szolgálatukat, így tovább indultak Abesszínia felé. Útközben hajótörést szenvedtek, majd Pilder György meg is betegedett. 1761-ben visszatért Európába (valószínűleg Livornóba). 1772-ben végleg hazatelepült, 1777-ben pedig meg is halt.

Pilder György munkássága ugyan nem hagyott mély nyomot a magyarországi protestánsság életében, de minden bizonnyal egy olyan csíra volt, amely hamarosan kiterebélyesedett. A következő évszázadban már egyre többen vállalták azt, hogy távoli pogány népek közé menjenek, mint Krisztus követei, és hirdessék a megtérés evangéliumát az ott élők számára. Ezzel pedig nemcsak előfutárai lettek annak a külmissziói szolgálatnak, amely napjainkban is folyik, sőt egyre inkább terjed. Mert Isten nem feledkezik meg a legkisebbjeiről…