Egy másik alkalommal megláttam egy orosz női tisztet az utcán. Odamentem hozzá és bocsánatkérően így szóltam: "Tudom, hogy udvariatlan dolog az utcán megszólítani egy ismeretlen hölgyet, de lelkész vagyok, és komoly a szándék. Szeretnék beszélni önnel Krisztusról."

Megkérdezte: "Szereti Krisztust?" így válaszoltam:

"Igen! Teljes szívemből." A karjaimba vetette magát és újra és újra megcsókolt. Ez nagyon kínos helyzet volt egy lelkész számára. Így hát én is megcsókoltam őt, azt remélve, hogy az emberek azt gondolják, rokonok vagyunk. Megmagyarázta. "Én is szeretem Krisztust!" Elhívtam a lakásunkba. Nagy meglepetésemre azt fedeztem fel, hogy semmit - egyáltalán semmit sem tudott Krisztusról, kivéve a nevét. És mégis szerette Őt. Nem tudta, hogy Ő a "Megváltónk", vagy mit jelent a megváltás. Nem tudta, hogyan élt és miért halt meg Krisztus. Nem ismerte a tanításait, az életét, sem isteni megbízatását. Számomra pszichológiai rejtély volt, hogyan szerethet egy ember valakit, ha csak a nevét ismeri.

Amikor megkérdeztem erről, így válaszolt: "Mikor kisgyerek voltam, képekkel tanítottak olvasni. Minden betűhöz egy kép tartozott az "a" betűhöz például az alma. Amikor középiskolába mentem, "szent kötelességként" tanultam megvédeni a kommunista hazát. A kommunista erkölcsről is tanítottak, de nem tudtam elképzelni, hogy a "szent kötelesség vagy az erkölcs" hogyan nézett ki. Mert ehhez egy képre volt szükségem. Tudtam viszont, hogy elődeinknek volt egy képe, az életben minden szép, csodálandó és igaz dologra. A nagymamám mindig meghajolt a kép előtt és azt mondta, hogy ez egy bizonyos "Krisztus" képe. És én ezt a nevet szerettem. Ez a név sajátos valósággá vált a számomra. Azt kell mondanom, ez a név egyenesen örömet szerzett nekem."

Ahogy hallgattam eszembe jutott a Filippibeliekhez írott levél, hogy az Ő neve hallatára minden térdnek meg kell hajolnia. Az anti-Krisztus egy időre talán képes lesz eltörölni a világból az Isten ismeretét. De Krisztusnak már puszta nevében is annyi erő van és ez fog elvezetni a Világossághoz. Örömteli szívvel találta meg a házamban Krisztust, és Akinek a nevét szerette, már személyesen is ott élt a szívében.

Minden találkozásom, amely oroszokkal történt, tele volt költészettel és mély értelemmel.

Egy nővérünk, aki a vasútállomáson hirdette az evangéliumot, megadta a címemet egy érdeklődő tisztnek. Egy este eljött hozzám egy magas, jóképű orosz hadnagy.

Megkérdeztem tőle: "Mivel szolgálhatok Önnek?" Így válaszolt: "A világosságért jöttem."

Elkezdtem felolvasni neki a Biblia legfontosabb részeit. A kezemre tette a kezét és így szólt: "Teljes szívemből kérem önt, ne vezessen félre. Olyan néphez tartozom, amelyet sötétségben tartanak. Mondja meg őszintén, valóban ez az Isten Szava?" Biztosítottam erről. Órákig hallgatott engem és elfogadta Krisztust.

Az oroszok soha nem mesterkéltek vagy felszínesek a vallás tekintetében. Ha a vallás ellen harcoltak, vagy ha érte és Krisztust keresték, teljes lélekkel tették. Ezért van, hogy Oroszországban minden keresztyén egyben olyan misszionáriussá válik, aki arra törekszik, hogy lelkeket nyerjen meg. Ezért nincs még egy olyan ország, amely ennyire nyitott, érett az evangélium hirdetésében. Az oroszok a Földnek egyik természeténél fogva legvallásosabb hajlamú népe. A világtörténelem folyamata volna megváltoztatható, ha az evangélium támadásának tennénk ki őket.

Igazi tragédia, hogy ez az orosz föld és népei a legéhesebbek Isten szavára, mégis úgy látszik, mintha keresztyén leírta volna már őket.

Egyszer egy vonaton egy orosz tiszt ült velem szemben. Megpróbáltam vele Krisztusról beszélni, de már néhány perc múlva ateista érvek valóságos özönével szállt szembe velem. Marx, Sztálin, Voltaire, Darwin és más megbízható emberek bibliaellenes idézetei csak úgy folytak a szájából. Nem adott lehetőséget, hogy ellentmondjak.

Csaknem egy órán keresztül beszélt, hogy megpróbáljon meggyőzni, hogy nincs Isten. Amikor befejezte, megkérdeztem tőle: "Ha nincs Isten, miért imádkozik, ha bajban van?" Úgy válaszolt, mint a tolvaj, akit rajtakaptak. "Honnan tudja, hogy szoktam imádkozni?" Nem engedtem, hogy kicsússzon a kezemből. "Én kérdeztem először, azt kérdeztem, miért imádkozik. Kérem, válaszoljon."

Lehajtotta a fejét és beismerően így szólt: "A fronton, amikor a németek bekerítettek bennünket, mindenki imádkozott. Nem tudtuk, hogyan kell csinálni, így hát azt mondtuk egyszerűen: "Te Isten és te anyai lélek", ami biztosan nagyon jó imádság az előtt, aki az ember szívébe lát."

Az oroszok között végzett szolgálatunk sok gyümölcsöt hozott. Különösen emlékszem Pjotra.

Senki sem tudja, melyik orosz börtönben halt meg. Még olyan fiatal volt! Talán, ha húsz éves. Az orosz hadsereggel jött Romániába. Egy földalatti találkozáson tért meg és megkért, hogy kereszteljem meg.

A keresztelés után megkérdeztem tőle, hogy a Biblia melyik verse ragadta meg leginkább és melyik késztette arra, hogy eljöjjön Krisztushoz.

Azt mondta, hogy figyelmesen hallgatott, amikor az egyik titkos összejövetelünkön Lukács 24-et olvastam fel, azt a történetet, amikor Jézus a két Emmaus felé tartó tanítvánnyal találkozott.

Amikor a falu közelébe értek "Ő azonban úgy tett, mintha tovább akarna menni". Pjotr azt mondta "Tudni akartam, miért tette ezt Jézus. Biztos, hogy a tanítványaival akart maradni. De akkor miért mondta, hogy tovább akart menni?" A magyarázatom az volt, hogy Jézus nagyon tapintatos. Egészen biztos akar lenni abban, hogy valóban vágyódnak utána. Amikor látta, hogy szívesen látják, örömmel velük tartott a házukba. A kommunisták tapintatlanok. Erőszakkal törnek be a szívünkbe és az elménkbe. Kora reggeltől késő éjszakáig arra kényszerítenek, hogy őket hallgassuk. Ezt teszik az iskolában, a rádión, újságban, plakátokon, mozifilmeken, ateista gyűléseken keresztül, mindenhol, ahol csak vagyunk. Vég nélkül hallgatni kell az istentagadó propagandájukat akár tetszik, akár nem. Jézus ezzel szemben tiszteli a szabadságunkat. Halkan kopogtat az ajtón. "Jézus udvarias tapintatával nyert meg engem", mondta Pjotr. Az éles kontraszt a kommunizmus és Krisztus között meggyőzte őt.

Nem ő volt az egyetlen orosz katona, akit Jézus jellemének ez a vonása ragadott meg. Meg kell vallanom, én, mint lelkész, soha nem gondolkodtam erről ilyen módon.

Belső átalakulása után Pjotr újra és újra a szabadságát és az életét kockáztatta, hogy keresztyén irodalmat csempészhessen és hogy Romániából segíthesse a Földalatti Egyházat a Szovjetunióban. Végül elfogták. Csak azt tudom, hogy 1959-ben még börtönben volt. Időközben vajon meghalt? Krisztusnál van-e már, vagy e-világban folytatja-e még jó harcát a hitért? Nem tudom, de elegendő az, hogy Isten tudja, hol van most ő.

Mint ahogy ők, sokan mások is nem csak megtértek.

Közülünk senkinek sem szabad megállnia, ha már egy lelket az üdvösséghez segített Krisztusban. Ezzel csak a munka felét végeztük el. Inkább minden Krisztusnak megnyert léleknek olyanná kell válnia, hogy más lelkeket nyerjen meg. Az orosz nem csak megtértek, hanem "misszionáriusok" lettek a Földalatti egyházban. Bátrak voltak Krisztusért nem féltve életüket, és azt mondták hogy ez a legkevesebb Krisztusért amit Őérette tehetnek Aki meghalt értük.