Karcsi és János egy osztályba jártak. János kicsi, vékony gyerek volt, fürge, mint a menyét és helyén volt az esze. Mindig volt valami remek ötlete, és élvezettel bosszantotta az embereket. Karcsi ennek szöges ellentéte volt. A fürgeség teljesen hiányzott belőle, nagy volt, kövér és lassú, majdnem mindig az osztály legrosszabb tanulója.

Különösen János tréfái miatt szenvedett sokat. Ha Karcsi valamit le akart írni róla, János sokszor rosszat diktált neki, és amikor osztálytársa ezért rossz jegyet kapott, a markába nevetett. Kettőjükön kívül azonban még sok gyerek járt az osztályba; Krisztian, Tibi, Gyuri és még sokan mások. Vidám, falusi közösségben éltek. Az iskolában majdnem minden nap történt valami, és erről nemcsak a tanár, hanem János is gondoskodott.

Egy nap vakmerő dologra vállalkozott, amelyben az iskola vezetőségének szemefénye, egy hegedű játszotta a főszerepet. Múlt nyáron ajándékozta meg vele az iskolát egy gazdag nyaraló. A tanár úgy bánt vele, mint a hímes tojással. Ahányszor elővette, egy kendővel gondosan letörölte róla a gyanta porát.

Elérkezett a farsang éjszakája. A VIlI. és IX. osztályban nagy dicsőség volt ilyenkor a tanárokat az orruknál fogva vezetni. De hogyan? Sokáig törték rajta a fejüket. Varrják össze a kabátjuk ujját? Kiszívott tojásokat töltsenek meg vízzel? Ezt már mind végigcsinálták. Ekkor jutott eszébe Jánosnak, hogy egyszer a rendőrséggel is ki kellene babrálni. Csak azt nem tudta még, hogyan. Krisztián sem tudott semmit kigondolni, pedig egyetértett vele. János bíztatta, hogy majd csak eszébe jut valami.

A nagyszünetben azután hirtelen eltünt. Nem messze lakott az iskolától, éppen a tanácsháza mellett. Tudomása szerint a rendőrőrmesternek ott volt az őrszobája. Egyszercsak félénken kopogtatnak az ajtón. A rendőr, aki éppen egy fontos akta fölött törte a fejét, kikiált: - Szabad!

Az ajtóban János állt.

Mi az, fiam, mi történt? – érdeklődött az őrmester. János szerényen lesütötte a szemét és megszólalt:

Rendőrőrmester úr, az iskolaigazgató úr üdvözletét küldi.

Legyen szíves, jöjjön át az iskolába. Ma éjjel ellopták az új hegedűt.

Micsoda? A hegedűt? Hát ez hallatlan! Rögtön jövök.

János még éppen idejében ért az osztályba. A következő óra énekóra volt.

Egyszer csak kopogtak az ajtón, és kihívták a tanárt. Sokáig nem jott vissza. Utána hirtelen az igazgató jelent meg az ajtóban, és szigorú hangon szólt be: - János, gyere csak ki! - A fiú odaintett az osztálynak, és rögtön tudta mindenki, miről van szó. Azért nem érezte valami jól magát a bőrében! A folyosón nemcsak a törzsőrmesterrel találta magát szemben, hanem egy másik rendőrrel, a polgármesterrel és még két tanárral. A rendőr majd szétrobbant a méregtól, hogy egy ilyen iskolásgyerek így az orranal fogva vezette. A polgármester békítően megszólalt: - János, nagyon jól tudod, hogy a hatóságoknak nincs sok idejük. Semmi kifogásom ellene, ha valami viccet csináltok, hiszen mi sem voltunk jobbak annak idején, de minket hagyjatok ki a játékból.

Az egyik fiatal tanár elfordult. Látszott, hogy kitör rajta a nevetés.

János a főtörzsőrmester mérges arca ellenére bátran állt előttük. Nem pofozták meg, ahogy várta, hanem szigorú fejmosás után visszaküldték az osztályba. Ott természetesen ő lett a nap hőse.

Valakinek azonban nem tetszett a dolog, mégpedig Karcsinak. Tudta ugyanis, hogy a vicchez nagyot kellett hazudni és ez fájt neki. Régebben ő sem törődött volna vele, de mióta a gyerek-evangélizáción megismerte az Úr Jézust, és átadta neki az életét, erre nagyon érzékeny lett. Még jól emlékezett rá, mit mondott az igehi,rdető az Úr Jézusról. Jézus Krisztus meghalt a bűneinkért, de minden bűnünket meg kell vallanunk előtte, hogy lássa, őszintén megbántuk-e. Elmondhatjuk neki imádságban, otthon magunkban vagy az igehirdetővel is.

Karcsi az előbbit választotta.

Testvérével, Kálmánnal minden este együtt imádkoznak: Karcsi azon az estén így szólt hozzá: - Te Kálmán, ma este ne imádkozzunk együtt, hanem mindenki magában. - Letérdelt az ágya mellett, és mindent elmondott az Úr Jézusnak, amit csinált és amivel megszomorította. Hirtelen nagyon világosan emlékezett rá, hogy egyszer évekkel ezelőtt Rihárddal rothadt almákat dobott a tejeskannákba, hogy cigarettáztak a szénapajtában, hogy együtt nevetett és gúnyolódott a többiekkel, amikor egyszer egy cigányokkal megrakott szekér ment át a falun.

Utánaszaladtak és mindenfélét kiabáltak: - Cigányok, csavargók! - és még sok mást. Sokszor nem fogadott szót szüleinek, de különösen Rozi néninek. Most ez is eszébe jutott. Egész nagy hegyrevaló gyült össze és Karcsi elszomorodott. De bátran kitartott elhatározása mellett, és mindent elmondott az Úr Jézusnak. Utána könnyebb szívvel feküdt le és hitte, hogy Isten megbocsátott. Hálát adott, hogy az Úr Jézus meghallgatta imádságát, és minden rendeződött; a mennyben az Úr Jézus áthúzta az adóslevelet, és a Megvaltó vére minden bűntől tisztára mosta. Igen, nagyon tisztának érezte magát.

Másnap reggel úgy kelt fel, mintha újjászületett volna. Boldog volt. Sőt, még az iskolában is sokkal jobban ment minden.' A tanulás is könnyebb volt. Észrevette, hogy Isten meghallgatta imádságát, amikor egy dolgozatnál a segítségét kérte. János is észrevett valamit, de azért tovább bosszantotta Karcsit. Sajnos kövér és ügyetlen volt, ezért rossz tornász is. Tornaórán nagyon sokszor összetalálkozott a két fiú. Karcsi ugyanis erősebb volt Jánosnál, és nem hagyta magát. Időnként vissza is ütött, de nem túl gyakran, mert alapjában véve jószívű fiú volt.

A gyerek-evangélizáció óta egyáltalán nem ugrott János vicceire. Már nem fájt neki annyira, és nagy örömmel vette észre, hogy már nem is tud haragudni osztálytársára. János is nagyon csodálkozott a változáson.

Karcsinak mindez eszébe jutott, amikor végiggondolta János legújabb húzását. Mit tegyen, hogy János is észrevegye, a karneváli tréfája hazugságra épült és hogy ez bűn? Ha ilyesmit mond Jánosnak, nem is válaszol, hanem rögtön gúnyolódni kezd.

Egy nap a faluban rettenetes dolog történt. A szünetben két gyerek belopódzott az iskola fából épült istállójába, és cigarettára gyújtottak. Mindig akadnak fiúk, akik azt hiszik, hogy csak akkor számítanak felnőttnek, ha cigarettáznak. Fogalmuk sincs róla, milyen bután néz ki, ha gyerekek dohányoznak; és mennyit ártanak vele egészségüknek. A szünet végén, amikor megszólalt a csengő. mindketten el dobták a csikket, kiléptek és besíettek az osztályba. Nem lett volna szabad azonban olyan gyorsan 

elfutniuk, előbb meg kellett volna győződniük arról, hogy valóban kialudtak-e már a cigaretták.

Az egyik ugyanis még nem aludt el. Tovább izzott, lángragyulladt, és a láng nemsokára átterjedt a faforgácsra, és pár perc múlva az egész faistálló meggyulladt. A tűz gyorsan terjedt. Nemsokára az összes fa és szén égett. A lángok átterjedtek az épületre is. Az iskola a körzet egyik legrégibb iskolája volt, szépen faragott díszes falépcsőjével és faberakásos falaival a falu büszkesége volt. Ez a sok fa igazi csemege volt a tűznek. Egy pillanat és az egész iskola tűztengerré változott.

A gyerekek először a földszinten vették észre a bajt. A tanárok izgatottan rohantak a termekbe, és riasztották a többi osztályt is. A legnagyobb veszély az első emeletet fenyegette, hiszen a lépcső már lángban állt. Kitört a pánik. A gyerekek sikoltoztak.

A tanárok megpróbáltak mindenkit megnyugtatni. Az elsőosztályosok fiatal tanárnője úgy rendelkezett, hogy mindenki fogja meg a másik kezét és figyelmeztette a fiúkat: - Egyikőtök se eressze el a másikat. Most a füstön keresztül átszaladunk az előcsarnokon egyetlen nagy láncban. - A lángok egyre magasabbra csaptak. A gyerekek anyjuk után sírtak. Felbomlott a rend, a tanárok nem voltak többé urai a helyzetnek. Riasztották a tűzoltókat, de nem volt olyan egyszerű kihívni őket, hiszen aratás ideje volt, és a tűzoltóság tagjai maguk is kint dolgoztak a földeken. Hosszú ideig tartott, míg odaértek.

A tanárok és egy-két falubeli bátran behatolt a lángokba. Nedves takarókat terítettek magukra, és benéztek az osztályokba, hogy maradtak-e még ott gyerekek. Senki sem tudta, vajon mindenki megmenekült-e, vagy esetleg néhányan még a lángok között vannak. Az igazgató sorakoztatta az osztályokat. Csak egy gyerek hiányzott: János. Hol lehet ez a különben rendkivül fürge fiú. Talán gyorsan elszaladt? Vagy még az égő iskolában van? Senki sem tudta. Az egyik tűzoltó még egyszer be akart menni a lángokban álló épületbe, a parancsnok azonban visszatartotta. A lépcső minden pillanatban összeomolhat. Mit tegyenek?

Karcsi is hallotta, hogy János nincs meg. Hiszen osztálytársa volt, és ugyanakkor legnagyobb ellensége.

Hetek óta imádkozik Jánosért. Bárcsak tudná, hol lehet most.János, aki még nem ismeri az Úr Jézust. Tényleg a lángok között van? Hiszen akkor meg fog halni és nem jut a mennybe! Karcsi ebben a pillanatban nem gondolt többé a lángokra, csak Jánosra és az Úr Jézusra, aki nagyon szeretné, ha osztálytársa a mennybe jutna.

Karcsi nagy elhatározásra jutott. Félrehúzódott a többiektől, összetette a kezét és imádkozott: - Úr Jézus, most segíts!

Elölről már nem juthatott az iskolába, mert a tűzoltóság elállta az utat és mindenkit visszatartott. Mit tegyen?

Hirtelen kiáltást hallott. Fent az első emeleten, jobbra az ablakban János arcát látta meg. Egészen elváltozott a félelemtől. Kétségbeesetten kiabált: - Segítség! Segítség!

Jól látszott, hogy haja leperzselődött. Arca fekete. Hol lehetett idáig? Más kijáratot keresett? Az égő lépcsőn próbált lerohanni? Ki segítsen? A tűzoltók egy nagy lepedőt feszítettek ki. Tanáruk felkiáltott: - János, ugorj le!

A fiú azonban túl gyenge volt hozzá. A füst annyira fojtogatta, hogy állandóan köhögnie kellett. Sajnos még nem érekezett meg a nagy tűzoltókocsi a létrával. Egy paraszt hazaszaladt létráért. A gyerekek újra és újra felkiáltottak hozzá: - János, ugorj le!

Nemsokára már a fiú arcát sem lehetett látni, csak a kezét, ahogy az ablakkeretbe kapaszkodik. Az osztályteremből sűrű fehér füst gomolygott kifelé. Nemsokára a III. osztály is lángba borul.

A percek óráknak tűntek.

Mi történik ott? Az ablakban most egy másik fiú jelent meg, Karcsi. Hogy jutott oda fel? Senki sem tudta. Amikor megszámolták a gyerekeket, még itt volt. Merész akrobatamutatvánnyal jutott fel a pajta fölött a vécé tetejére, utána pedig végig kellett futnia az égő lépcsőházon. Hogy sikerülhetett neki? Senkinek sem volt ideje ezen törnie a fejét. Tény, hogy ott áll János mellett. Most pedig azt látják, hogy emeli ki Jánost az ablakon. A tűzoltők megfeszítik a lepedőt, egy rántás és János belezuhan. Eszméletlen. Az igazgató most újra felkiált: - Karcsi, ugorj utána!

Karcsi megpróbálja, de már nincs ereje. Fejét az ablakpárkányra hajtja, de túl gyenge ahhoz, hogy felhúzódzkodjon. Visszahanyatlik. Vissza a lángokba, a füsttel teli szobába. Már nem lehet megmenteni.

Három nappal később nagy temetési menet halad keresztül a falun. Az emberek egy koporsót visznek a vállukon. A koporsóban Karcsi. Előtte, ahogy szokás, az iskolás gyerekek vonulnak. Ők viszik a koszorúkat és közben énekelnek.

Előttük János megy. Az ő kezében is koszorú. Szeméből csak úgy ömlik a könny. A sírnál az igehirdető még egyszer elmondja Karcsi élettörténetét. Szem nem marad szárazon.

Az iskolások temetésen még sohasem hatódtak meg ennyire.

János közben ezt gondolja magában: Karcsit tulajdonképpen irigyelhetnénk, hiszen ő hitte, hogy egyszer a mennybe jut. Az Ur Jézushoz imádkozott. Valahogy más volt, mint mi. De én? Ha mindez velem történik? Mindig nevettem azon, hogy imádkozik. Gúnyoltam Istent. Ha ottvesztem volna a lángokban, és velem is az történik, amit hittem? János összetette a kezét. Ajka remegett.

Imádsága szívből jött: - Ur Jézus! Én is olyan kapcsolatban akarok lenni veled, mint Karcsi. Egyszer én is így akarok meghalni. Megmentette az életemet. Helyettem halt meg. Segíts, hogy én is olyan legyek, mint ő volt. .

A fiúk közül nem János volt az egyetlen, aki aznap így döntött. Néhány hét múlva már többen is voltak a bibliaórán, sőt olyan sokan lettek, hogy már minden héten tartottak gyerek részére. Karcsi önfeláldozása és halála az Úr Jézusnak sok gyümölcsöt termett. Elfelejtették, hogy nem ő volt a legélelmesebb az iskolában. Arról sem beszélt már senki, hogy olyan ügyetlen volt, és időnként 

olyan félszegen viselkedett. Szívükben most más, sokkal szebb kép élt Karcsiröl: annak a fiúnak a képe, aki az örök élet reménységével halt meg, mert hitt az Úr Jézus Krisztusban.