Nehéz néha megérteni, hogy miért bántják egymást az emberek, amikor jók is lehetnének egymáshoz. A gyerekek meg átveszik a felnőttektől ezt a magatartást.

Sok imádság és a hosszú betegség várakozása után végre Évi felépült és már újra járhatott iskolába. A doktor bácsi azonban eltiltotta a nehéz munkától, és így nem tornázhatott a többiekkel.

Sajnos sok lánynak már tíz éves korára a szülei igen drága ékszereket vettek. Ezeket viszont nem tűrte a gyerekeken a tornatanár, mert balesetveszélyesek voltak, ezért Évire bízták, hogy vigyázzon rájuk, mert mindig a “felmentettek” őrizték a drága órákat, köves gyűrűket. Egyik nap nagy baj lett, mert az egyik lány vastag arany gyűrűje eltűnt. Az egész lányosztály azt kereste tornaóra után az öltözőben, de a gyűrű sehol! A tornatanár ráripakodott Évire:

Hova tetted azt a gyűrűt?!

A kislány nagyon megijedt, mert éppen elég baj volt az neki, hogy a gyűrűt hiába keresik, és ő is tudja, hogy odaadta neki az a lány, most még a tanár is hibáztatja. A tanár persze dühös volt, nemcsak azért, hogy nincs meg az ékszer, hanem azt is morogta magában: “Minek kell egy tízéves gyereknek vagyont érő ékszerrel iskolába járni! Ostoba szülők!”

A többiek már elmentek, a gyűrű tulajdonosa kiabálva: “Ezt ki fogod fizetni!!! Keresztanyámtól kaptam! Majd elmennek az anyámék hozzátok, és megfizetitek!”

Évi, szegény tovább keresgélt az üres öltözőben: még egyszer elhúzott minden padot, minden rést, sarkot átkutatott. “Hallottam volna, hogyha kiesett!” — gondolta, és a könnyeivel küzdött. “Hogyan is fizethetnék meg anyukámék?! A kórházi kezelés is sokba került!” Amúgy sem voltak Éviék gazdagok, de a szégyenkezéstől is kétségbe esett: “Mi lesz, ha tényleg beállítanak az osztálytársam szülei hozzánk, hogy fizessük ki a drága gyűrűt?”

Most már neki is haza kellett indulnia. Az iskolaajtóban még ott ácsorgott az osztály fele, és amikor kilépett, a többiek elhúzódtak tőle, de még elmenőben hallotta a félhangos megjegyzést: “Biztos, hogy ellopta!” “Egész biztos!”” — erősítette meg egy másik hang. “Ezek olyanok, mint a cigányok, anyukám mondta!”

Sírva ért haza. Édesanyja éppen a nagymosással foglalatoskodott, rögtön mondta is:

Évikém, vedd le a köpenyedet, kimosom, mert éppen a sötét ruhákat mosom.

Gépiesen levette a köpenyt, ebédelni nem volt kedve, hangtalanul ment a szobába. Pár perc múlva édesanyja kiáltott be hozzá:

Évikém! Mi ez a kemény a köpenyedben?

Szaladt máris ki. Hát a gyűrű! A gyűrű volt a felső zsebében. Illetve a felső zsebének volt még egy rekesze, amibe íróeszközt lehetett tartani. A gyűrű ott volt! Beszorult a keskeny zsebecske aljába!

Azonnal rohant vissza az iskolába, és elmondta a tornatanárnak, ami történt, majd átadta a gyűrűt. A délutáni napsütésben indult haza ismét, sokkal könnyebb lélekkel, mint egy órája. Csak a szíve fájt kicsit a szomorúság miatt: Miért nevezték tolvajnak a többiek?! Hiszen ő az osztály legjobb tanulója! Az első félévet a kórházban töltötte, mégis utolérte a többieket a tanulásban! Szegények, az igaz, de neki mindig tiszta a cipője-ruhája, és az édesanyja reggelente a hosszú szőke copfjait szépen kifésülte, befonta, és fényes fehér szalagot kötött bele!

Ahogyan bandukolt hazafelé, eszébe jutott a tegnap este. Az esti áhítatnál apukája szokott olvasni a Bibliából. Amikor elolvasta az igét, hozzáfűzte: “Az emberek jó része nem igazságos, mert az irigység és a saját rossz hangulatuk, keserűségük arra ösztökéli őket, hogy másokat bántsanak. “De mi ne törődjünk ezzel, beszéljünk mindig kedvesen, úgy, ahogyan az Úr Jézus, akit sokkal többet bántottak, mint minket, mégis kedves maradt és türelmes”. Ezt az igét olvasták tegnap este: “Az igaz ember kedvesen tud szólni, a bűnösök szája pedig csak álnokul”. Példabeszédek könyve 10:32.