Szép, szellős nyári reggel volt. Korán gyülekezett a kis kiránduló csapat, hogy megmásszák a hegycsúcsot. No, azért ne olyan magas csúcsot képzeljetek el, mint a Mont Blanck vagy a Mont Everest, csak egy 5-600 méter magas oromra szerettek volna feljutni. Vidáman beszélgettek, majd a vezető kinyitotta a térképet, hogy együtt nézzék meg a célt.

— Ez egy hat kilométeres gyalogtúra — kezdte a túravezető. — Rendkívül szép, bükkfás oldalon fogunk haladni. Van egy rövidebb út is, de azt most nem vehetjük igénybe, mert az esőzések miatt a talaj arra csúszik. Van még egy harmadik út, azt azonban lezárták, és arra sem mehetünk. Maradjunk együtt, támogassuk egymást — fejezte be az eligazítást.

Máris akadt, aki ellenvetéssel élt:

Ez az út túl hosszú. Félig még busszal is el lehet menni, és mi egy páran inkább úgy megyünk.

Rendben! De figyeljetek ide — mutatott a túravezető a térképen egy pontra — itt várjatok bennünket. Könnyű eltévedni, mert a busz végállomásáról több szerteágazó utacska is van, de a csúcsra csak egy vezet!

Persze, ott találkozunk! — hangzott a válasz.

A csapat tehát két részre oszlott. Egyesek felszálltak a buszra, a többiek nekivágtak gyalog. Vidám énekszó és beszélgetés jelezte útjukat, hisz néhány perc múlva már a jelzett turistaúton, az erdő belsejében lépdeltek. Az utacska két oldalán a csalánlevelű harangvirág, hegyi orbáncfű, és dús zöld fű kísérte őket. Nem is telt bele egy kerek óra, a gyalogos csapat ahhoz a kereszteződéshez érkezett, ahol a buszos csapatnak már rég várni kellett volna a többieket, de azok nem voltak sehol. Néhány perces tanakodás után úgy döntöttek, mennek tovább, hiszen egészen biztos, hogy csapatuk másik fele mégis elindult nélkülük a csúcs felé.

A gyalogosok ötven perc kényelmes túra után — kissé fáradtan bár, de boldogan — a csúcson, hátizsákjuk mellett üldögélve gyönyörködtek a tájban. Szemlélték a folyót, ahogyan átszeli a völgyet.

Újabb óra telt el, a többiek még sehol… Már lassan eljött az ideje, hogy visszainduljanak, de a buszos csapat még nem érkezett meg. A vezető nyugtalankodott: “Csak nem érte őket valami baj?!” — Mivel azonban az idő eljárt, megindultak a turistaúton vissza a völgy felé. A szép kirándulás örömét kissé befelhőzte a többiekért érzett aggodalom. Mi történt velük?

Végre meglátták őket!

Ott álltak, ahol reggel a megbeszélést tartották. Az történt ugyanis, hogy amikor a buszból a hegy derekánál kiszálltak, legalább hárman közülük felfedeztek egy széles, jól karbantartott utat. Látszólag ez az út a csúcs felé indult. Rábeszélték a többieket, hogy menjenek ezen. Egy-két óra bolyongás után — miközben egyre keskenyedett ez az út, végül egy szalonnasütő helyig vezetett csupán — rá kellet jönniük, hogy szép erdei út ez is, de nem vezet a célhoz. Egészen másutt lyukadtak ki, messze az eredeti szándékuktól. Szerencsére innen is volt egy városba visszavezető út. Fáradtak voltak ők is, és láttak egy-két szép fát, tiszta rétet, de a célhoz nem értek el. Oda ugyanis csak egyetlen út vezetett.

Mint mindig, a következő gyülekezeti ifi-órán megbeszélték a dolgot. Most különösen világosan állt előttük, amit Pál apostol a küzdelemről mondott: “Ha pedig versenyez is valaki, nem nyer koszorút, ha nem szabályszerűen versenyez.” (I. Timóteus 2,5.) A szabályok értünk vannak, és nem ellenünk.