A Nemzetközi Lepramisszió megalapítása egy jómódú ír férfi: Wellesley Cosby Bailey (1846-1937)  és felesége, Alice  Graham  nevéhez fűződik.  Bailey fiatal korában gyakran fordult meg Indiában és élvezte a „mesés Kelet” elbűvölő szépségét, gazdagságát. Sokáig csak annyit látott meg Indiából, hogy mi minden kincset,  gazdagságot  lehetne onnan hazavinni Írországba.

Az 1870-es években  azonban egészen másra is megnyílt a szeme: a mérhetetlen nyomorra, az utak mentén sebeiket vakargató koldus leprásokra. Az indiai Pandzsáb állam Ambala falujának tanítójaként nap, mint nap leprás koldusokkal találkozott, kiknek nyomorúsága és kilátástalan sorsa mélyen szíven ütötte.  Ettől kezdve megfordult a gondolkodása, és nem tudott szabadulni attól: mit adhatna Indiának abból a sok jóból, aminek birtokában van?

Így kapott indíttatást a leprásokkal való foglalkozásra.

Könyörületességre indult, amibe hazatérve barátait is azonnal bevonta. A Dublin melletti Monkstownban, a Pim nővérek házában tartott első élménybeszámolóján, missziói összejövetelükön (1874) elhatározták, hogy 30 aranyfont tőkével létrehozzák az „Indiai Leprások Misszióját”.

1917-ben, Bailey halálának évében már 12 országban 87 programot működtetett a szervezet!

Damján atya (1840-1889)

Josepf De Veuster néven született egy kis flamand faluban. Különös módon lett a fiatal papnövendékből a leprások misszionáriusa: bátyja, a tífuszban megbetegedett Ágost helyett Damján indult 1863-ban Brémából hosszú útjára, Hawaii szigetére, Molokai-ra.

A festői szigeten – éppúgy, mint akkoriban bárhol másutt – a leprásokat elkülönítették. Szegények teljesen önmagukra voltak utalva. Damján felajánlotta a püspöknek, hogy küldje őt Molokaiba. Önként temette el magát elevenen; mert még csak kilátás sem volt arra, hogy Molokairól egyszer visszatérhessen az egészségesek közé. Harminchárom éves volt, egészséges és erős. A betegeknek mindenük akart lenni: atyjuk és testvérük, orvosuk, tanítójuk és papjuk. Hozzájuk tartozott.

Gyakran beszédeiben ezt a fordulatot használta: ,,Mi, leprások!” Félelemnélkülisége megnyerte számára a kitaszítottak vonzódását és szeretetét. Amikor egy tájfun elpusztította a nyomorúságos kunyhókat, azon fáradozott, hogy a betegekkel együtt új, tiszta faházakat emeljen számukra. Kórházat is épített azoknak, akik nem tudtak már egyedül segíteni magukon, továbbá két árvaházat azoknak a gyermekeknek, akiknek családjuk nélkül kellett a szigeten lakniok. Még a halálfélelmet is enyhíteni próbálta Damján azzal, hogy gondoskodott az elhunytak méltó temetéséről.

Már 1877-ben észlelt a karján kis fehér foltokat. Tudta, hogy ezek a lepra első jelei. Most már teljesen hasonló lett szeretett gyermekeihez: arca felfúvódott, füle megduzzadt és elformátlanodott, szeme piros lett, a hangja rekedt. Idővel aztán elhagyta az ereje. 1889. április 15-én éjjel halt meg. A leprások egy magas fa alá temették, amely alatt Damján első éjszakáját töltötte Molokain. Sírkövén ez áll: ,,Áhítatos megemlékezésül a tiszteletre méltó Damján De Veuster atyának, aki a felebaráti szeretet vértanújaként halt meg.” Hamvait 1936-ban szállították haza, Belgiumba.

Kalkuttai Teréz anya

Az albán származású, de életét Indiának adó Teréz anya (születési neve Agnes Gonxha Bojaxhiu, 1910-1997) áldásokban bővelkedő élete példájával és az általa alapított „Szeretet Misszionáriusai Rendjével” a legeslegnyomorultabbakhoz hajolt le. A „negyedik világ szegényeinek” nevezte azokat, akiknek semmijük nincs: az indiai utcán születnek, tengődnek, majd halnak meg. Közöttük nagyon sok a leprabeteg is, hiszen a lepra a mélységes nyomor betegsége.

Teréz anya az emberiség egyik óriása.

Áldott példája nem szorul bemutatásra, csak követésre!

Egyik csodálatos mondata volt:

„Ha fájlalod, hogy nem tudsz segíteni az egész világ nyomorúságán, segíts egyetlen emberen!”

Ezt a könnyen használható, mégis világot átalakító tanácsát fogadjuk meg és gyakoroljuk minél többen!

Diana walesi hercegnő

Rövid földi élete során (1961-1997) Diana walesi hercegnő nagyon sok emberrel tett nagyon sok jót. Karitatív lelkülete, a nyomorultakkal való együttérzése alapján jótékonysági tevékenységeit a legelesettebbek köré csoportosította. Így vállalta el a Nemzetközi Lepramisszió fővédnökségét is.

Ebben a minőségében nemcsak hatalmas adományokat nyújtott és közvetített, hanem személyes példájával is rengeteget tett a leprások érdekében. Két kórházunkat is meglátogatta: a nepáli Anandabant és az indiai Kalkutta lepramissziós kórházat. Bátor és sokszor forradalmi viselkedésével itt is átlépte a megszokott kereteket, hogy ezzel is segítsen: leült a betegek ágyára, megfogta a kezüket, megsimogatta arcukat, és sokkal több időt töltött mindkét kórházban, mint a protokoll szerint megengedett volt számára. Mindezzel üzent a világnak a sajtón keresztül, de üzent a helyi lakosságnak is: az évezredek félelmei és előítéletei teljesen alaptalanok és kegyetlenek! A lepra egy betegség a sok közül, és szenvedőit nem megbélyegezni, hanem szeretni és meggyógyítani kell!

Családi életének válsága után számos karitatív szervezetet le kellett adnia. A Lepramissziót azonban mindvégig pártfogásában tartotta.

Diana hercegnő még halálában is segített a leprabetegek ügyének: végrendelete szerint is támogatta a Nemzetközi Lepramisszió tevékenységét.

Tisztelettel és áldással emlékezünk rá.