"...szeressétek egymást..."  (János 15:12)

Szeretni az embereket csak homályos fogalom, hacsak nem teszed a következő öt dolgot:

1) Az emberek bizonytalanok - adj nekik biztonságérzetet! A felszín alatt fájdalmas múlt emlékei lapulnak, és amiatt való aggodalmak, hogy mi jöhet még! Mondd el nekik, hogy Isten azt mondja:

"Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged" (Zsidók 13:5). Ha semmi más nem működik, Isten Igéje fog!

2) Az embereknek szükségük van arra, hogy különlegesnek érezzék magukat - dicsérd őket! Tedd akkor, amikor a legkevésbé sem számítanak rá, és tedd világossá, hogy semmit sem vársz viszonzásul!

Isten úgy alkotott meg minket, embereket, hogy – mint zarándokok – zarándokutunkon, csak rövid ideig időzzünk, ezen az elmúló bolygón. Bőségesen ellátott bennünket testi, lelki útravalóval.

Életem elmúlt éveiben, sokszor kellett útra kelnem, hosszabb, rövidebb időre. Ilyenkor vittem magammal útravaló táplálékot. Ez főleg abban az időben történt, amikor még fiatalon, világi életet éltem.

Amikor eljött az óra, asztalhoz telepedett Jézus az apostolokkal együtt, és ezt mondta nekik: "Vágyva vágytam arra, hogy szenvedésem előtt megegyem veletek ezt a húsvéti vacsorát. Mert mondom nektek, hogy többé nem eszem ebből a húsvéti vacsorából, amíg csak be nem teljesedik ez az Isten országában." Azután vette a poharat, hálát adott, és ezt mondta: "Vegyétek, és osszátok el magatok között. Mert mondom nektek, hogy nem iszom mostantól fogva a szőlőtő terméséből, amíg el nem jön az Isten országa." És vette a kenyeret, hálát adott, megtörte és e szavakkal adta nekik: "Ez az én testem, amely tiérettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre." Hasonlóképpen vette a poharat is, miután megvacsoráztak, és ezt mondta: "E pohár az új szövetség az én vérem által, amely tiérettetek ontatik ki."

Lk 22,14-20.

A Prédikátor könyvének írója, fején találta a szöget, amikor ezt írta könyvének 4-ik fejezetében, a 10-ik versben: „Jaj pedig az egyedül valónak” Nincs a földön, szomorúbb, fájdalmasabb élet, mint az, amikor egymagára marad az ember.

Még a kicsi gyermek is sírva fakad, ha rövid időre, szülei magára hagyják őt. Sok szomorú drámai esemény maradt fenn, olyan emberekről, akik egyedül maradtak, valamilyen okból. Még az első ember sem volt eléggé boldog, amíg Isten nem adott mellé segítőtársat.

Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. Aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata, mert Isten szerint jár közben a megszenteltekért. Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott.

Amikor Betániában a leprás Simon házában volt, és asztalhoz telepedett, odament egy asszony, akinél valódi és drága nárduskenet volt egy alabástrom tartóban: ezt az alabástrom tartót feltörte, és ráöntötte a kenetet Jézus fejére. Egyesek bosszankodtak magukban: "Mire való a kenetnek ez a pazarlása? Hiszen el lehetett volna ezt adni több, mint háromszáz dénárért, és a pénzt a szegényeknek szétosztani." És megharagudtak az asszonyra, de Jézus ezt mondta: "Hagyjátok őt!

A télnek is megvannak a szépségei, de némi kellemetlenséggel is jár. Szervezetünknek a hideg nagy megterhelést jelent, nem csak a légzőszerveknek, hanem a keringési rendszernek is. 

Főleg a nőkre jellemző, hogy jéghidegre is le tud hűlni a lábuk. Ha télen például fürdés után mezítláb tartózkodik a lakásban, mielőtt ágyba bújna, vagy gyakran szellőztet, esetleg sokáig ül egy helyben, könnyen lehűlhet a lába.

Mint Krisztus apostolai élhettünk volna tekintélyünkkel, mégis olyan szelíden léptünk fel közöttetek, mint ahogyan az anya dajkálja gyermekeit. Mivel így vonzódtunk hozzátok, készek voltunk odaadni nektek nemcsak az Isten evangéliumát, hanem a saját lelkünket is, mert annyira megszerettünk titeket. Hiszen emlékeztek, testvéreink, a mi fáradozásunkra és vesződségünkre: éjjel és nappal dolgoztunk, hogy senkit meg ne terheljünk nálatok, és úgy hirdettük nektek az Isten evangéliumát.

Aranyozd be a napodat azzal, hogy elképzeled, amint Isten fut feléd.

Amikor a pátriárkák imádkoztak, Isten megáldotta őket. Amikor Péter prédikált, Pál írt, vagy Tamás hitt, Isten mosolygott. De soha sem futott.

A futást a tékozló fiú történetére tartogatta. „Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt”

(Lukács 15:20).

Isten szalad, amikor látja a fiát hazatérni a disznók vályújától. Amikor a szenvedélybeteg feladja addigi útját.