"Minden forrásaim tebenned vannak" (Zsolt 87,7).

Urunk nem foltozgatja természetes erényeinket, Ő az egész embert újjá teszi belülről. "Öltözzétek fel az új embert" (Ef 4,24). Vigyázz, hogy természetes emberi életed azt a ruhát vegye fel, amely az új élethez hozzáillik. A belénk oltott isteni élet maga termi meg saját erényeit, nem Ádám erényeit, hanem Jézus Krisztuséit. Figyeld meg, mennyire semmivé teszi Isten a megszentelésed után a természeti erényeidbe és mindenféle képességedbe vetett bizodalmadat, hogy megtanulj Jézus feltámadt életéből táplálkozni.

"Ha pedig a világosságban járunk, amint Ő maga világosságban van... Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden egyes bűntől" (1Jn 1,7).

Nagy tévedésbe estünk, ha a bűntől való tudatos szabadulást összetévesztjük a megváltás bűntől megszabadító hatalmával. Egyetlen ember sem tudja, mi a bűn, amíg újjá nem születik. Az a bűn, amit Jézus Krisztus a Golgotán magára vett.

"Íme, a szűz fogan méhében és szül fiat s nevezi azt Immánuelnek" (Ézs 7,14).

Az Ő történelmi születése. "Azért a születendőt is szentnek hívják, Isten Fiának" (Lk 1,35). Jézus Krisztus beleszületett ebbe a világba, de nem volt innen való. Nem történelmi fejlődés következtében lett. Kívülről jött bele a történelembe. Jézus Krisztust nem mondhatjuk "a legjobb embernek", hanem Ő olyan valaki, aki egyáltalán nem az emberi nemzetségből származott.

"Igyekezzél, hogy mint kipróbált ember állj Isten szolgálatára, mint olyan munkás, aki szégyent nem vall, aki helyesen fejtegeti az igazság beszédét" (2Tim 2,15).

Ha valamiben nem tudod magad kifejezni, küzdj, amíg sikerül. Ha nem teszed, valakit egész életére megszegényítesz vele. Azon fáradozzál, hogy Istennek valamelyik igazságát fogalmazd meg magadnak, és Isten ezt másnál is felhasználja majd. Menj át Isten szőlőprésén, amely kisajtolja a szőlőszemeket.

"Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom néktek... Ne nyugtalankodjék a ti szívetek" (Jn 14,27).

Amikor valami nehéznek látszik, abban a veszélyben forgunk, hogy Istent hibáztatjuk, pedig nekünk nincs igazunk - Istennek mindig igaza van. Kiforgattunk valamit, amit nem akarunk elengedni.

"...hogy egyek legyenek, mint mi egy vagyunk" (Jn 17,22).

A személyiség az a sajátos, kiszámíthatatlan valami, amiről úgy beszélünk, mint ami mindenki mástól megkülönböztet minket. Személyiségünk mindig túlságosan szétágazó ahhoz, hogy át tudjuk fogni. Lehetséges, hogy az a sziget, amit a tengerben látunk, egy mélybe rejtett nagy hegynek a csúcsa.

 A személyiség ilyen sziget, mit sem tudunk a lent rejtőző nagy mélységekről, ennek következtében nem tudjuk önmagunkat felbecsülni, megismerni.

"...mindig imádkozni kell és meg nem restülni" (Lk 18,1).

Nem járhatsz közben másokért, ha nem hiszel a megváltás valóságában. Enélkül csak hiábavaló rokonszenvvé alacsonyul másokért való imádságod, és csak közömbösségedet erősíted. A közbenjárásban Isten elé viszed azt a személyt vagy körülményt, ami éppen a szíveden fekszik, amíg az Ő állásfoglalását azok iránt meg nem érted. A közbenjárás azt jelenti, "betöltjük, ami híja van a Krisztus szenvedéseinek" (Kol 1,24).

"Ha valaki jönni akar énutánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét" (Mt 16,24).

Az egyéniség beburkolja a személyes életet. Az egyéniség csupa könyöklés: elválaszt és elszigetel. A gyermek életére jellemző és ott helyén is van, de ha összetévesztjük az egyéniséget a személyiséggel, akkor mindig elszigeteltek maradunk. Az egyéniség: az Isten teremtette magház a személyiség védelmére.

"Ábrahámnak két fia volt, az egyik a szolgálótól, a másik a szabad asszonytól" (Gal 4,22).

A Galatákhoz írt levelében Pál nem a bűnnel foglalkozik, hanem azzal, milyen viszonyban van egymással a szellemi és a természeti. A természeti életnek szellemivé kell válnia azáltal, hogy odaáldozzuk, különben szörnyű hasadás áll be az életünkben. Miért rendelkezett Isten úgy, hogy a természetit fel kell áldozni? Nem rendelkezés ez, hanem az Ő beleegyező akarata.

 "Akik pedig Krisztuséi, a testet megfeszítették indulataival és kívánságaival együtt" (Gal 5,24).

A természeti élet nem bűnös. A bűnt kell megtagadnunk, hogy semmilyen formában ne legyen közünk a bűnhöz. A bűn a pokolhoz és az ördöghöz tartozik, én pedig, mint Isten gyermeke, a mennyé és Istené vagyok. Ebben az Igében nem a bűnnel való szakításról van szó, hanem a magamhoz való jogom, függetlenségem és önmagam igenlésének a feladásáról - ezen a fronton kell megvívnunk a harcot.

"Mert az Isten szerint való szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre..." (2Kor 7,10).

A bűnösségről való meggyőződést legjobban ezek a szavak fejezik ki:

"Ó Megváltóm, mily szörnyű ez,

Minden bűnöm téged sebez."

A legritkább tapasztalat az ember életében, hogy meggyőződött bűnösségéről. Ez a küszöb Isten megértésénél. Jézus Krisztus mondta, hogy amikor a Szent Szellem eljön, meggyőzi a világot bűn tekintetében

"Csak a királyi szék tesz engem nálad nagyobbá" (1Móz 41,40).

Számot kell adnom Istennek arról, hogyan leszek úrrá testemen az Ő uralma alatt. Pál mondta, hogy ő nem tette hiábavalóvá Isten kegyelmét (Gal 2,21), azaz nem tette eredménytelenné. Isten kegyelme visszavonhatatlan, Jézus szabadítása tökéletes, a megváltás örökre elvégeztetett. Nem majd egyszer megy végbe megváltásom, hanem már megváltott gyermeke vagyok Istennek. A váltság ugyanúgy örök, mint Isten királyi széke.

"Aki győz..." (Jel 2,7).

Lehetetlen harc nélkül élni mind a természet, mind a kegyelem világában. Ellenségeskedés az alapja a természeti, értelmi, erkölcsi és szellemi életnek is. Ezt bizonyítja az élet.

Az egészség sem más, mint egyensúly a fizikai életünk és a külső világ között, és csak elégséges belső életerő tarthatja fenn a külső dolgokkal szemben. A fizikai életemen kívül eső dolgok mind halálra szánnak engem.

"Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék" (Fil 3,12).

Csapdába ejt, ha azt gondoljuk, hogy Isten tökéletes mintaképpé akar tenni és rajtunk megmutatni, mit tehet Ő. Istennek az a szándéka, hogy eggyé tegyen minket Önmagával.

 Egyes hívő mozgalmak hajlanak arra, hogy hangsúlyozzák: Isten a szentség példányait formálja ki belőlünk, aztán betesz múzeumába. Mihelyt így képzeled el a személyes szentséget, már nem Isten van életed középpontjában, hanem te, magad, az, hogy a te életed mit mutathat fel Istenből.

"Mert ha valaki az egész törvényt megtartja is, de vét egy ellen, az egész megrontásában bűnös" ( Jak 2,10).

Az erkölcsi törvény nem veszi figyelembe gyarló emberi voltunkat, nincs tekintettel örökölt hajlamainkra és gyengeségeinkre. Megköveteli, hogy teljesen erkölcsösek legyünk. A törvény soha nem változik, a legnemesebbtől és a leggyengébbtől is ugyanazt követeli.