Nagy legenda a bibliai Paradicsomkert, de ha mégis létezett csakugyan, ott olyan idő járhatott, mint itt ezen az esteledő nyári napon: csendesen fényűző, szelíd és kacagó, boldog és végtelen.
Így szóltam magamban bolygásom elején a falu feletti dombon. Majd megindultam, és repdestek a szemeim, és fel-felnevettek néha, pedig nagy nemzeti bánat rágta szívemet.
De most úgy láttam, hogy játszik az ég világán minden: játszik a Nap, ahogy kerek, langos fejét kacagva a hegyek mögé húzza, mint egy bujkáló óriásgyermek; és játszottak a varjak, amint a jegenyefa tetejéről kancsi szemekkel utána lestek; igen a dombok, ahogy fénykötelet húzni felálltak; az erdők, amint illatos aranyfüstöt pöfékeltek lomhán; a szitakötők, ahogy serényen cikáztak, mintha most keltek volna ki a petékből, melyeket a szivárvány a vízbe rakott; a két szomszéd falu, ahogy az országutat egy mesebeli borotvaszíj módjára feszesre kihúzva fogta; és játszott mindenekfelett maga az égbolt, amely a végtelenbe kifeszülve lebegett, mint egy univerzális napernyő, minek a nyelét elvesztette a Föld.
Utolsó hozzászólás