Korán jött az őszi alkonyat. Mire nagyapa kifogta kocsija elől a lovakat

és lecsutakolva az istállóba vezette őket, szinte teljesen sötét lett.

Unokája, Ferkó, már ott türelmetlenkedett az istálló ajtajában.

Szép csillagos este volt.

Ilyenkor mindig csillaglesre indult nagyapa és unokája.

Különös örömet jelentett számukra a csillagok nézése.

- Mondd csak, nagyapa, tényleg igaz, amit a múltkor mondtál:

minden embernek van külön, saját csillaga ?

- De még mennyire - válaszolt hamiskás mosollyal nagyapa -,

ám csak annak a csillaga ragyog oly fényesen ott fenn az égen,

aki itt a földön is sugárzó életet élt, és fényt árasztott maga körül.

Úgy gondoltam, eljött az ideje. Több, mint két éve már, hogy te odaát vagy, drága kisfiam.

Ma jutott eszembe - és véletlenek bizony nincsenek, hogy megbeszélem veled, hogyan legyen tovább. Ma megéreztem azt, nem lehet tőled már megkövetelni, hogy jelenlévőként tekintselek olyan történésekben, amelyekben személyes, testi, földi valóddal nem lehettél jelen.

Egy poros, gubancos, csapzott hajú őrült kereste a varázskövet. Teste már árnyékká soványodott, ajka szorosra zárult, mint szívének örökre bezárult kapuja, szemei világítottak, mint párjukat kereső szentjánosbogarak.

Lábainál a végtelen tenger morajlott.
A fecsegő hullámok rejtett kincseikkel dicsekedtek és gúnyolták az őrült vándor süket fülét, aki nem értette beszédüket.

Talán már maga az őrült sem reménykedett, de mert a keresés életévé vált, nem pihenhetett.

Egyszer történt egy hajótörés, amit csak egy ember élt túl. Őt a víz egy lakatlan sziget partjára vetette. Azon imádkozott nap mint nap, hogy jöjjön és mentse meg valaki. Mindennap kémlelte a horizontot, hátha meglát egy hajót, ami megmentheti, de hiába. Végül, beletörődve sorsába, épített magának egy kis kunyhót a szigeten.

Aztán egy napon, amikor elment halászni, hogy legyen aznapra is mit ennie, szörnyű dologra ért vissza. Az egész kunyhó lángokban állt!

Jézus mondja:  "Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj! Mert aki öl, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette.  Én pedig azt mondom nektek, hogy aki haragszik atyjafiára, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette, aki pedig azt mondja atyjafiának: Ostoba! - méltó a főtörvényszéki eljárásra; aki pedig azt mondja: Bolond! - méltó a gyehenna tüzére.  Ha tehát áldozati ajándékodat az oltárhoz viszed, és ott jut eszedbe, hogy atyádfiának valami panasza van ellened,  hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, menj el, békülj ki előbb atyádfiával, és csak azután térj vissza, s vidd fel ajándékodat.

Vak ember ült egy épület előtt a lépcsőn, lábánál kalap táblával, a következő szöveggel: 

"Vak vagyok. Kérem, segítsenek." Arra ment egy újságíró és látta a kalapban alig van pénz, csak pár fillér. Lehajolt, dobott a kalapba pár koronát, s anélkül, hogy megkérdezte volna, elvette a táblát és a másik oldalára írt egy mondatot. Délután visszatért a vak emberhez és látta a kalapban sok pénz van.


A vak felismerte lépteit, s megkérdezte tőle, hogy ő írt-e a táblára, s ha ő volt, akkor mit?

Vesszőszál hajt ki Isai törzsökéről, hajtás sarjad gyökereiről. 

 Az ÚR lelke nyugszik rajta, a bölcsesség és értelem lelke, a tanács és erő lelke, az ÚR ismeretének és félelmének lelke. 

 Az ÚR félelme lesz a gyönyörűsége. Nem a látszat után ítél, és nem hallomás után dönt, 

 hanem igazságosan ítél a nincstelenek ügyében, és méltányosan dönt az ország szegényeinek dolgában. Megveri a földet szájának botjával, ajka leheletével megöli a bűnöst. 

Igazság lesz derekának öve, csípőjének öve pedig a hűség. 

 Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, a párduc a gödölyével hever, a borjú, az oroszlán és a hízott marha együtt lesznek, és egy kisfiú terelgeti őket. 

 A tehén a medvével legel, fiaik együtt heverésznek, az oroszlán pedig szalmát eszik, mint a marha. 

 A kisded a viperalyuknál játszadozik, és az alig elválasztott gyermek a mérgeskígyó fajzata felé nyújtja kezét. 

 Nem árt, és nem pusztít szent hegyemen senki, mert tele lesz a föld az ÚR ismeretével, ahogyan a tengert víz borítja.

Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbálta kitalálni mit is tehetne.

Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédjait, hogy segítsenek.

Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek földet hányni a kútba. A szamár megértette mire készülnek, és rémisztően üvölteni kezdett, majd nemsokára elcsendesedett.   Kis idő elteltével a paraszt lenézett a kútba.