Valamit szeretnék mondani Neked.

Ne hidd, hogy csúnya a világ, s az emberek rosszak. A világ szép, s az emberek jók.

A rosszaság nem egyéb, mint valami furcsa betegség, mely ragályos és időnként visszatér. Akár a pestis vagy a nátha. S olyankor elcsúfítja a világot maga körül.

A világot? A Te világodat. De ne feledd el, hogy a Te világodon kívül van még egy másik világ és ez az igazi világ. Gyökered, vagyis jellemed, adottságaid, érzéseid és az a sok láthatatlan holmi, amit magadban hurcolsz egy életen át, ebből az igazi világból ered, és ahhoz a mesterséges másik világhoz, melyet magadnak csináltál, csak annyi köze van, mint a hóvirágnak az avarhoz, melyen átüti fejét midőn a földből előbúvik.

- A szó az ember legnagyobb kincse - mondta volt nagyapám, ahogy ott ültünk egy este a borízű almafa alatti kispadon.

- Aki oktalanságra pazarolja, Istent gyalázza ezzel. Mert Isten azért adta a szót, hogy gondolatainkat közölni tudjuk egymással, megértsük egymást, és a világ békességét szolgáljuk.

A baj az, hogy az elfogultság irányítja ma az emberi világot, és nem a jóakarat.

Árpád-házi László, magyarok királya nem csak testi erejével, szálfa termetével tűnt ki kortársai közül, de tudásával, művészi érzékével és lelki jóságával is.

Isten kegyeltje volt. Nevéhez csodák főződnek és a mondák végtelen sora. Az ő kívánságára avatták szentté István királyt, Imre herceget és Gellért püspököt.

Volt egyszer egy ember, aki szépnek látta a világot, akinek nem voltak ellenségei és aki azt hitte, hogy megelégedett.

De volt három barátja.

Az egyik minden nap arról beszélt neki, hogy mi csúnyát látott a világban. A másik folytonosan fogadkozott, hogy megvédi az ellenségek ellen. A harmadik azt vitatta, hogy csak a gonosz ember megelégedett egy ilyen bűnös társadalmi rendszerben.

Addig, amíg az ember elhitte mindezt és felakasztotta magát az erdőben egy fára.

„Fiatal véreim, határokon innen és túl, idegen föld elhagyatottságában, az otthoni kényszerűségek sivárságában, rabságban, elnyomatásban, ahol csak vagytok: hozzátok szólok. Súlyos idők nyomása nehezedik lelkemre s mondanivalómat hosszú esztendők gondja s tudása érlelte. Ti vagytok a nemzet jövendője. Veletek él vagy pusztul a magyar.

A valódi igazságban bízhatsz bátran, kára nem eshetik. Felkél a nap, bármilyen sötét is legyen előtte az éjszaka. 

Aki azt mondja Neked, hogy a rossznak győzelme lehet a jó fölött, az vak. Legyőzheti-e a felhő a napot? A sötétség a világosságot? A tél a tavaszt? 

A győzelmet azonban ne téveszd össze a sikerrel. A felhőnek sikerül magát a nap és a föld közé tolnia. De legyőzte-e vajon a napot ezzel? 

S ha igazságról beszélsz, akkor is vigyázz.

Székelymagyar

Wass Albert Tamási Áronról

Tizennégy esztendőn keresztül üldögéltünk együtt ugyanannak a kolozsvári kávéháznak a törzsasztalánál, valahányszor mindkettőnket egyidőben vetett be a városba a sors. Az Erdélyi Helikon törzsasztala volt ez, szemben a Mátyás-szoborral. Erdély szellemi és lelki megújhodásának nagy esztendői voltak ezek: 1930 és 1944 között. Amikor a politikai és gazdasági letiportság mélyéről úgy emelkedett föl európai magasságokba az erdélyi szellem, mint a székely mesék vadpávája: tollain a nap sugarát viselte s az anyák könnyéből font igazgyöngy koronát a fején.

- A jó, ha útjára engeded, mindig legyőzi a rosszat

- Mondta mély dörmögő hangon az öreg, mint ahogy a fény legyőzi a sötétséget. Mondom, ha útjára engeded. 

Mint ahogy a Tiszta tükör útjára engedi a fényt, odatükrözi, ahova irányítod.

A tiszta tükör. Vakult tükörben elvész a napfény, gyerek. 

Igyekezz hát, hogy tiszta tükör lehess, amilyennek Isten megteremtett, s akkor tied lesz az Ő jóságos ereje, Tied lesz mindég, továbbsugárzása... 

Nehéz ezt felfogni, tudom - tette hozzá kis szünet után -, pedig ebben rejlik a nagy titok...

- Idefigyelj – mondta komoran -, ha egyszer megígérted valakinek, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszel, és nem vagy ott időben, csak két mentséged lehet: meghaltál, vagy olyan beteg vagy, hogy mozdulni se tudsz! Hogy nem haltál meg, azt látom. Nos, mi a betegség, hadd hívjam a doktort?!

Elmondtam neki szorongva ott a sötétben, hogy mi történt. Nagyapám szó nélkül végighallgatott. Mikor aztán kifogytam a szóból, megszólalt. Súlyos, lassú beszéddel.

- Idefigyelj – mondta.

Valahol a hegyek között bagoly kiáltott. Tódornak, a szénégetőnek csontos, fekete markában megmozdult a hosszú hegymászóbot, s kormos vége beletúrt a zsarátnokba. Szikrák pattannak.

– Ha bolondot járat velem, Istene ne legyen… – morogta sötéten, s szénporos, fekete arcában mélyek voltak a barázdák, s fenyegetőek. A másik kettő szótlanul ült mellette a rönkön. Nem volt más hely, ahova ülhettek volna a csatakos őszi erdőgerincen, így hát ott ültek szorosan egymás mellett az egyetlen rönkön, hogy valamennyiüket érhesse a tűz melege.

Egy fadöntő látta meg elsőnek a rohanó csónakot a hat idegen gyerekkel. Ahogy később kiderült, a gyerekek a nemzetközi cserkésztáborhoz tartoztak s a Csiribókról jöttek alá a folyóra, játszani. Meglelték az öreg Hiribi csónakját az égerek között, beleültek s beeveztek vele a víz közepéig.

Ott eltörött az ócska evező s az ár sodra elkapta a csónakot. Mikor a fadöntő meglátta a bajt, már alig negyven-ötven lépésnyire volt a csónak az átszakadt gáttól.

Gondoltál-e már arra, hogy milyen csodálatos a világ? 

Mennyire egész és mennyire tökéletes minden, amit nem az ember alkotott? 

Nézz meg egy virágot! A legegyszerűbbet: nézz meg egy hóvirágot! 

Honnan tudja meg bent a föld alatt, hogy odakint már elment a hó s az ágak könnyező rügyein cinkék hintáznak a napsütésben? Nincs telefonja, rádiója sincsen, mégis értesül arról, hogy mennyire haladt a világ a tavasszal. Hideg föld öleli még a gyökeret, de már megindulnak benne az élet nedvei és moccan a csíra.