Hogy mondod? Bocsássak meg azoknak a gyilkosoknak, akik a fiamat halálra rugdosták a munkatáborba vezető úton?! És a többieknek, akik rokonaimat és szeretett szüleimet kínozták és mészárolták le?!– nézett rám öreg barátném hitetlenkedve. Békebeli bútorokkal berendezett nappalijában ültünk, ő velem szemben kényelmes, megszokott foteljában, onnan bámult rám a megdöbbenéstől kerekre tágult szemekkel. - Soha nem tudnék nekik megbocsátani! Soha! Soha! – rázta hevesen ősz kontyos fejét, miközben könnyek szántották végig ráncos arcát. 

Ez a jelenet akkor jutott eszembe, amikor a minap válogattam néhány holmit, és egy öreg, elefántcsonttal kirakott kis színházi látcső került a kezembe.

Ha a böjt szót hallom, elsőként mindig a nagymamám jut eszembe… A II. világháború idején, 23 évesen özvegy maradt, pár hónapos kislánnyal a karjában.

A háborús évek nagy részét a kert végében ásott gödörben, az „óvóhelyen” töltötte, először a bombák, majd a felszabadító hadsereg katonái elől bujkálva. A katonák ugyanis előszeretettel gyűjtötték össze a fiatal lányokat, asszonyokat, hogy konyhai és „egyéb” munkára használják őket.

A fiatalasszony kapkodva csomagolt az aprókockás útibőröndbe. Az utasítás szerint csak a legszükségesebb holmikat vihették magukkal az óvóhelyre.

Meleg ruha, fehérnemű, konzervek, gyertya. Bár a férje, aki gyakorlati ember volt, nem örült ennek, de néhány könyvet is beletuszkolt a ruhadarabok közötti résekbe — mindig olvasott.

Minden mást dobozokban az ágyneműtartóba, az asztal alá, a szekrények mélyére rejtettek, hátha... hátha mégis elkerülik a bombák ezt a Duna-parti házat.

Nem olyan rég olvastam egy történetet egy olyan nő haragjáról, amely sokkal jogosabb volt, mint az én legsúlyosabb neheztelésem. Corrie ten Boom (1892-1983) holland órásmester nő volt, aki családjával együtt a második világháború alatt keresztyén kötelességének érezte, hogy zsidókat bújtasson. Tevékenységükre fény derült, és a németek családjával együtt a ravensbrückeni koncentrációs táborba deportálták (élményeiről film is készült: The Hiding Place, 1975).

Karácsony előtt két nappal és egy nagyon nehéz év vége előtt kilenc nappal történt.

Elvesztettem egy jó állást, elváltam, munkanélküli-segélyre szorultam, részmunkaidőben pincérnőként dolgoztam, háromszor váltottam pótmamát, egy helyi egyetem üzletvezetés-kurzusára jártam, küzdöttem a darazsakkal és az egerekkel, megtanultam kibányászni játékokat a vécécsésze lefolyójából.

A régi lakókocsi, amelyben kétéves kisfiammal, Phillippel éltünk, egy félreeső mező szélén állt a Michigan állambeli Adriantől nyugatra.

A karácsony különös ünnep: alig akad olyan ember, akinek ne enyhülne meg ilyenkor kicsit a szíve.

És ez akkor sincs másként, ha éppen a frontvonal a helyszín, szemben az ellenséggel, az időpont pedig 1914. december 24-e, az első világháború ideje.

Az első világháború egyik napról a másikra tört be a nemzetek életébe. 1914 nyarán még egyetlen német, skót vagy francia sem sejtette, hogy néhány hónap múlva a fagyos földön fekve, fegyverekkel a kezekben néznek egymással farkasszemet.

Dr. Helen Roseveare orvost egy éjjel szüléshez hívták. Bár a nővérekkel együtt mindent megtett, amit csak tudott, az anya meghalt. Pici koraszülöttet és egy kétéves leánykát hagyott hátra.

A kongói eldugott kis kórház missziói orvosát a tehetetlenség keserű érzése szorongatta.

– Ha azt akarjuk, hogy a gyermek életben maradjon – fordult a szülésznőkhöz – , egyenletes hőmérsékletet kell biztosítanunk a számára.

Hat évvel ezelőtt, december 24-én be kellett mennem dolgozni. 

Ahelyett, hogy a Karácsony estét a feleségemmel és a kislányommal otthon töltöttem volna, a börtönben az igazgatói teendőimmel voltam elfoglalva. 

Másnap reggel a börtönből kijövet a munka után hazasiettem. 

A csípős hidegben az utcán egy kislányt láttam, aki vékony ruhában harisnya nélkül, lyukas cipőben volt felöltözve. 

A kislány a kezében egy toalett papírba csavart kis csomagot tartott.

Egy ausztrál vidéki város kórházának idősotthonában elhunyt egy idős férfi. Mindenki azt gondolta, semmi értékeset nem hagyott maga után. Később, amikor az ápolók csekélyke hagyatékát átnézték, az alábbi verset találták. Olyan erőteljes hatással volt rájuk a szépsége, a tartalma, hogy lemásolták, és a kórház minden nővérének odaadták.

Az egyik nővér Melbourne-be is magával vitte. Az öregembernek az utókor számára hagyott egyetlen öröksége az óta számos magazin karácsonyi számában megjelent országszerte, többek között mentális egészség témájú magazinokban.

PATCH ADAMS

Bohóc. Színes egyéniség. Saját vallomása szerint csetlő-botló emberke. Határozottan nem az az átlagos háziorvos. Ugyanakkor Patch Adams olyannyira ismertté vált a gyógyításhoz és az életehez való sajátos hozzállásáról, hogy Hollywood filmet forgatott róla.

Dr. Patch Adams harminc éve tevékenykedik orvosként - de legalább negyven éve bohóckodik. A bohócruhás megjelenés Patch ajándéka világunknak, amely szerinte lehangolt, magányos, és nincs benne együttérzés.

  Két kismama ült a padon, az óvoda előtti parkban. Az egyik széparcú, bájos, a másik kissé csúnyácska; arcán, az orra alatt forradás. Mellettük egy-egy babakocsi, bennük édesen szendergő kisbabák. Beszélgettek. A széparcú anyuka kezdte:

- Milyen jó, hogy a te Miklóskád és az én Balázskám olyan szépen összebarátkoztak az oviban. De téged még alig ismerlek. Én már nagyjából bemutatkoztam. De szeretném, ha elmesélnéd te is az életedet.

Elmondok egy történetet a háborúból, amit T. Texas Taylor mesélt el nekem. A történet hőse egy katona és egy pakli kártya.

A háború vége felé, megannyi harc, győzelem és kudarc után egy maroknyi túlélő végre eljutott a határmenti város katonai táborába.

Másnap vasárnap volt, így néhányan közülük templomba mentek.

Későn érkeztek, a mise már elkezdődött, ezért sietve foglaltak helyet. Mindannyian elővették imakönyveiket, mindannyian, egy katonát kivéve.

Helen Keller (1880-1968) halmozottan hátrányos lány, akit kezelhetetlen állapota miatt szülei teljesen elzárnak a külvilágtól. Helen csupán dührohamaival képes kommunikálni és ezért szülei már az intézeti elhelyezésén gondolkoznak.

Ekkor lép be az életükbe Anne Sullivan, a gyengén látó tanárnő, akiben megvan a beleérző képesség és a türelem kellő elegye, hogy Helent visszahozza ebbe a világba.

A szülők eleinte ellenzik a tanárnő módszereit, ám hamarosan meglepve tapasztalják a bámulatos  eredményt.

Egy éjszaka, Észak-Dakotában hatalmas hóvihar tombolt. Dr. Thompson irodájában kilenc óra körül csöngött a telefon. 

„El tudsz jönni hozzánk?” Tony Sebastian beszélt a telefonban.

„A fiamnak magas láza van, és elveszítette az eszméletét. Nem tudunk bemenni hozzád. Mit gondolsz, ide tudsz jutni valahogy?”

„Megteszek mindent, amit tudok.” Az orvos kinézett az ablakon. De a vihar elég ijesztő. „Sohasem voltak ilyen viharok ott, ahonnan jöttem.” 

A városból kifelé tartva, megállt egy kocsmánál, és szerzett három embert, akik vele mentek.

„Ha megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok, megismeritek az igazságot és az igazság megszabadít titeket.”

János evangéliuma 8:32

1772. december végén, Londontól 60 mérföldre, egy 47 éves volt rabszolgahajó tulajdonos újévi prédikációjára készült. Egy éneket szeretett volna írni.   Olyan éneket, ami megszólítja az egyszerű embereket. 

Igehirdetésének alapigéjéül Dávid visszaemlékezését választotta: „Ki vagyok én, Uram, Istenem, és mi az én házam népe, hogy eljuttattál engem idáig?” (Krónikák első könyve 17:16) Dávid kérdését magára vonatkoztatva, visszatekintett életére, arra, hogyan is vezette őt Isten. 

Édesanyja istenfélelemre nevelte, de betegség miatt korán elvesztette.

"Nógrád megyében, egy dombok-lankák ölelte apró faluban nevelkedtem, egy erdő melletti parasztházban. Lubickoltam nagyszüleim szeretetében és a pazar természeti környezetben.

Mamuska vallásos volt.  Anyu viszont tanácsi dolgozó, párttag, így számára szó se lehetett se Istenről, se vallásról, se templomba járásról.

Mamuska sajátságos kapcsolatot tartott fenn a jó Istennel, és ez már zsenge gyerekkoromban is gyanakvásra intett.

Sűrűn  kéznél volt, ha arról volt szó, hogy másokra - méltó büntetésüket elnyerendő - hogyan kell majd lesújtania, viszont ennél jóval ritkábban került megszólításra holmi önnön bűnbocsánat-kérés ügyében.

Tiffany hálás Istennek, és kegyelmet talált abban, hogy életben van.

Egy cápa támadás a Bahamákon egy három gyermekes anyuka karját követelte, aki épp a férjével könnyűbúvárkodott miközben a támadás érte.

A 32 éves Tiffany Johnson és férje Észak-Karolinából körutazásuk utolsó megállójánál tartott, ahol az Athol-szigetet fedezték fel, amikor egy cápa megtámadta őt.

"Úgy éreztem neki mentem valaminek, ezért jobbra fordultam...

Szavak... Lehet negatív, és pozitív hatásuk...

Hónapok teltek el a baleset óta. Egy reményteljes élet egy pillanat alatt fájdalommal teli, nehéz teherré, nyűggé vált.

A műtétből felébredve a nővérek szánakozó pillantásából, halk suttogásából sejtette, hogy nem az ő tragédiája a legnagyobb a történetben.

Amikor rákérdezett az éppen infúziót ellenőrző nővértől, hogy vannak a szülei, halkan csak annyit mondott, „a főorvos úr tájékoztatni fogja mindenről”, s gyorsan kisietett.

És most el kell mondanom, hogyan szabadított meg Isten a titkosrendőrséggel szembeni félelemtől, miközben megismertem egy még nagyobb félelmet. 

Első alkalommal ültem börtönben, eleinte magányos kétségbeesésben, szorongásban, nyomorúságban, amíg észre nem vettem, hogy Isten beszélni akar velem. Isten tehát szólni kezdett hozzám. A saját életemről. Ezt később minden letartóztatásnál megtapasztaltam. Mihelyt a környezetem elcsendesedett, Isten beszélni kezdett, átvizsgálta egész életemet, elővett minden gőgöt, tisztátalanságot, hazugságot és szeretetlenséget. 

Egyszer csak észrevettem, hogy Isten haragszik.

Nézzük csak mit is mond a missziói parancs?

“Menjetek el széles e világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.”

/Márk 16:15/

Nem régen értesültem arról, hogy egy nagyon kedves ismerősömnek a tüdejében egy daganatot találtak. Ilyenkor az első, ami eszembe jut, hogy az illető elfogadta-e már az Urat, mint személyes Megváltóját? Jelen esetben a válasz “nem” volt. Műtét előtt megkérdeztem, hogy bemehetek-e hozzá imádkozni?

''Egy szörny voltam.'' Egy nő sokkoló vallomása miután megszabadult a heroinfüggőségéből, és Jézust választotta.

Egy arizonai nő Facebook-posztja kering a világhálón, ahol dokumentálta a lenyűgöző átalakulását, megszabadulva a heroinfüggőségtől, és teljesen Istenbe vetette bizalmát, aki megmentette az életét.

2012 december 6. volt, amikor Dejah Hall, 26 éves, mélypontra került és megkapta a segítséget, amire szüksége volt. Hall, aki kokain-, heroinfüggő volt, azt mondja, hogy teljesen elvesztette az uralmát az élete felett.

Szeretném Veled megosztani a történetem. A célom az, hogy motiváljak és elmondjam Neked, a csoda benned van. A gyógyulásodért neked is tenned kell!

Cindula Ádám vagyok. 21 éves. Közel 10 éve foglalkozom harcművészettel. Sokszor feszegettem az emberi test határait. Törtem már kézzel cserepeket és deszkákat. Testem különböző területein törtünk tetőlécet és betonlapot. 3 éve foglalkozom pránanadival. A pránanadi egy tibeti gyógyító módszer.

Támogatja és segíti a gyógyulást fizikai és szellemi síkon.

Az ismert költőnő, számos evangéliumi ének szerzője síkra szállt a látássérültek jogaiért, és már korán elhatározta magát az elégedettségre.

Fanny Crosby , aki szó szerint az élet árnyékos oldalára született, megtanított bennünket igazán látni.

Nem volt más, mint ostoba, elkerülhető felelőtlenség, ami súlyosan kihatott Fanny Crosby sorsára. Nem sokkal azután, hogy 1820. március 24-én egy New Yorktól 120 kilométerre fekvő kis faluban szegényes körülmények közé megszületett, a kis Frances Jane Crosby csecsemőként szemgyulladást kapott.

Dashrath Manjhi nem született nagy embernek, ám tette, amit egyes egyedül az emberség és a szeretet vezérelt, és ez fogalommá tette nevét az egész világon. Ő volt az, aki értelmet adott a kifejezésnek: hegyeket megmozgatni másokért.

A Musahar kaszt tagjai India legszegényebbjei közé tartoznak. Nevük „patkányfogókat”, „patkányevőket” jelent, és ez nem csupán egyszerű szófordulat. Ezek a Bihar államban élő emberek valóban abból élnek, amit a földön találnak, saját birtokuk alig lehet.

Négyen ültünk az asztalnál. A bérelt lakásunk nappalija piros fényben pompázott. A tulajdonos jó ízlésének köszönhetően a berendezés tompította a festmények erős dinamikáját. Aznap este mi főztünk. Brazíliában főzni kihívás.

Nincs megfelelő tepsid, hiszen minek is vásárolnál fél évre, nincs a megszokott tejszín, valahogy édesebb, mint otthon. Az, hogy a tejföl nem létezik, már szinte közhely. A vacsorát a kókusztorta koronázta, amit a látogatóinktól kaptunk ajándékba.

Néha előfordul, hogy minden józan mérlegeléssel és esélylatolgatással szemben az élet győz. Orvosi szaktudás és élni akarás: két döbbenetes eset.

Szerző: Futaki Balázs

Amikor a halál kopogtat, nem mindenki nyit ajtót neki. Hogy a legsúlyosabb halálos betegségek, rendellenességek hogyan élhetők túl, elképesztő akaraterővel vagy szerencsével, esetleg briliáns orvosok segítségével, esete válogatja.

A következőkben olyan történetekről számolunk be, amelyek mindenkinek erőt adhatnak, akár valamilyen súlyos betegséggel élnek, akár csak a hétköznapok nehézségeivel küzdenek.

Egyikük súlyos szívbántalommal született, és az orvosok nem számítottak az életben maradására. Eltelt néhány nap és a csecsemő állapota még tovább rosszabbodott, a kislány közel állt a halálhoz.

A kórházi nővér engedélyt kért arra, hogy a kórházi rendelkezések ellenére közös inkubátorba helyezhesse a babákat, ahelyett, hogy külön-külön lennének.

Romantikus regénybe illő szerelem volt az övék, ám egy szörnyű tragédia komoly próba elé állította őket ...

Fotó: © B&H Publishing Group

Az újdonsült házaspár, Kim és Krickitt Carpenter vidám hangulatban autózott Phoenix felé, hogy a hálaadásnapi ünnepeket Krickitt szüleinél töltsék. Vadonatúj Ford Escortjukban ülve a Cowboysról, az egyetemi baseballcsapatról beszélgettek, melynek Kim volt az edzője odahaza, az új-mexikói Las Vegasban.

Egy ebéd közben, véletlenül kialakult beszélgetés vitt el a világ túlsó végébe – és a gyermekhez, akit nekem szánt a sors

Írta Diane Clehane

Fotó: Ana Juan

Az évek folyamán sokszor betértem a New York-i Ötödik sugárúton lévő Saksba, vettem számtalan pár cipőt, amelyek felvidítottak, kiválasztottam magamnak (időnként) előnyös ruhákat, és megterheltem a hitelkártyámat rengeteg kozmetikummal, amelyektől azt reméltem, hogy hatásukra üdébb, csinosabb énem fog rám visszanézni a tükörből.

Ingrid Betancourt igaz története egy csapásra a világ egyik legismertebb nővé tette. Betancourt egy kolumbiai elnökjelölt volt, akit felkelők elraboltak, és több mint 6 évig tartották fogságban, a dzsungel mélyén. Végül a hadsereg szabadította ki 2008 júliusában. Interjúk százait adja, hogy megismertesse másokkal igaz történetét, megpróbáltatásait, és azt, hogyan lehet túlélni egy ilyen hosszú ideig tartó fogságot.

Alan Johnston, a BBC riportere Párizsban készített interjút a hölggyel.